Elfelejteni? Ezt nem lehet. Deportálásokkal akarták magyartalanítani Szlovákiát!

72 éve vette el Edvard Beneš a felvidéki magyarok állampolgárságát, megalapozva a kisemmizést, kitelepítéseket, kényszermunkát. A kisebbségekkel kapcsolatos szörnyű tapasztalatokra hivatkoztak, de a sztálini példa alapján akartak homogén nemzetállamot csinálni Csehszlovákiából. Trauma, tabu és nem múló politikai játszmák a Beneš-dekrétumok körül, mindörökké.

„Apu hozta a hírt reggel, hogy mennünk kell, készülődjünk. Tyúkot, kacsát vittünk magunkkal. Teherautóra pakolták fel a holminkat, egyenesen a komáromi állomásra vittek minket. Két család került egy vagonba. Tiltakozni nem tiltakozhattunk, hiszen katonák jöttek értünk. Egy juharfa törzsét karoltam át, s a katona sírva próbált elvonszolni onnan.”

Hogy ki mindenki sírt ebben a Duna-parti magyar faluban 1945-ben, amikor a csehszlovák hatóságok visszatérése után kényszerrel telepítették ki az ellenségnek nyilvánított felnőtteket és gyerekeket, fiút, lányt egyaránt, már nem nagyon lehetne megmondani, de zokoghatott a többiekkel együtt a katona is, miért pont ő ne zokogott volna. A súlyos traumát, sokaknak máig fájó sebeket okozó kitelepítések, átköltöztetések, deportálások a magyar-szlovák viszony legmérgezőbb epizódjai, 72 év távlatából is.

 

A felvidéki magyarok elleni háború utáni politikának talán legfontosabb eseménye az az 1945. augusztus 2-án aláírt elnöki rendelet, amely megfosztotta állampolgárságától a nemzetiségeket. Ez lett az alapja a későbbi jogfosztásoknak, a magyarok földje, vagyona államosításának, a kártalanítás megtagadásának, de a tömeges deportálásoknak is.

„Amikor házaikból a zsidókat vitték el, akkor is elhatároltuk magunkat ezektől a cselekedetektől mint az emberiességgel és a keresztényi szeretettel ellenkező dolgoktól. Ma ugyanezt tesszük, mert a mostani eljárás módozatai igen hasonlítanak azokra, amelyeket a múltban is kifogásoltunk” — írták szlovák püspökök a kisebbségek kitelepítése ellen tiltakozva a csehszlovák állam vezetőinek.

Németjeink és magyarjaink

 9064931_f480d32f240fabb62b5925361d7cad38_wm.jpg

Kitelepítésre váró németek Karlovy Vary mellett

Fotó: Raymond Kleboe / Europress / Getty


A helyi közvélemény vegyesen fogadta az intézkedéseket. Volt, ahol a szlovák falubéliek örömkiáltásokban törtek ki, hogy „viszik a Dunán túlra a magyarokat", de a visszaemlékezésekben legalább annyi szó esik az együttérzésről, közös könnyekről. A politikai feszültségek ellenére a felvidéki magyar-szlovák viszony helyi szinten soha nem volt olyan konfliktusos, mint mondjuk a cseh-német, ahogy az egész magyarellenes politika is csak másodlagos jelentőségű volt a korabeli Csehszlovákiában.

Valójában végig a szudétanémet kérdés élvezett prioritást, nem a magyarok kitelepítése. Nem véletlen, hogy ez az ominózus, az állampolgárság elvételéről szóló Beneš-dekrétum is annak másnapján lett hivatalos, hogy a nagyhatalmak formálisan is jóváhagyták a kelet-közép európai németek kitelepítését. A győztes szövetségesek potsdami konferenciájukon augusztus elsején fogadták el, hogy Lengyelországról, Csehszlovákiából és Magyarországról kitelepíthetik a svábokat, szászokat, az évszázadokkal korábban érkezett egykori német betelepülőket, összesen vagy 12 millió embert, akik a háború után jóvátehetetlenül bűnbakok lettek.

A Csehszlovákia első világháború utáni meg-, és második világháború utáni újjászületésében egyaránt kulcsszerepet játszó Edvard Beneš köztársasági elnök a németekkel szemben keresztülvitte akaratát: meggyőzte a nagyhatalmakat, hogy a két és félmillió cseh- és morvaországi német léte polgárháborús veszélyt jelent — a 700 ezer szlovákiai magyar kitelepítésének jóváhagyását azonban már nem tudta elfogadtatni.

A terv, hogy Csehszlovákiából, kerül amibe kerül, 1945 után homogén nemzetállamot csináljanak, teljes szakítást jelentett a két világháború közötti csehszlovák kisebbségpolitikával, ami az akkori közép-európai mércével kifejezetten liberálisnak számított. Ezt a rendszert szokták „emberarcú nacionalizmus”-nak is titulálni, amiért biztosította az egyéni jogokat, és a Horthy alatt például kevésbé megtűrt demokratikus játszótereket. Az azonban, hogy Csehszlovákiát a világ az etnikai kártyának is engedve 1938 után hagyta szétverni, sok mindent átírt.

A Beneš-vezette londoni csehszlovák emigráns kormány már 1941-től napirenden tartotta a háború utáni kitelepítések kérdését, amire előbb-utóbb aztán a britek, az amerikaiak és az oroszok is áldásukat adták. Mint Beneš leszögezte: „elő kell készítenünk németjeink és magyarjaink ügyének végérvényes megoldását, mert az új köztársaság csehszlovák nemzeti állam lesz”.

Sztálini példa

9064933_25ee9accb038ddf0d096268f3b0e6faf_wm.jpg

Masaryk és Benes ülnek a fűben egy szlovák kastélykertben

Fotó: Photo 12 / Europress / Getty

A „népirtás brutális német módszerei helyett” igyekeztek humánus megoldásnak beállítani az „etnikai transfereket”. Azt állították, hogy a térségben máshogy nem lehetne igazságos, a nyelvhatárt követő államhatárokat létrehozni, az igazságtalan első világháború utáni határok módosítást meg úgymond azért sem fogadhatnák el, mert az a német agresszió jogosságát igazolná utólag.

Miközben a csehszlovák vezetés a trianoni határok felülbírálását akarta mindenáron elkerülni, ennek adandó eszköze, a népek kollektív bűnösként való meg- és elhurcolása, a tömeges deportálások politikája, kimondatlanul is Hitler és Sztálin megoldása volt. A kelet-európai „népi németek” „hazaköltöztetése” a többé-kevésbé önkéntes, a lengyelek kisöprése a Főkormányzóságba pedig a népirtáshoz közelebbi kényszermigrációra volt német precedens, de a műfaj mesterei a szovjetek voltak, akik tucatnyi népet dobáltak a birodalmuk egyik végéből a másikba, hogy aztán a kazah sztyeppéken halasszák éhen a többséget.

Nem véletlen, hogy a csehszlovák kitelepítéseknek is a Szovjetunió volt a fő támogatója. A párizsi béketárgyalásokon a szovjet külügyminiszter-helyettes demagógiájánál csak cinizmusa volt nagyobb: ő a szovjet áttelepítések és a lengyel-ukrán lakosságcsere kiváló tapasztalataira mutatott rá (a gyakorlatilag népirtásként végrehajtott akciók több milliónyi áldozata nem volt jelen, hogy különvéleményt jelentsen be), és csodálkozásának adott hangot, amiért Magyarország nem örül a javasolt áttelepítéseknek:

Felajánlják neki 200 ezer ember visszatérését, de a magyar kormány válasza: nem akarjuk őket, nincs szükségünk rájuk, terhesek lesznek számunkra. Ez ugyanaz, mintha egy sokgyermekes családanya a szomszédokba tuszkolná gyermekeit.

— fejtegette Visinszkij. Az, hogy a magyarokat a németekkel egy csomagban kezelték, egyébként a szlovák kommunistáknak köszönhető: ők voltak, akik a radikális fellépéssel próbálták növelni mérsékelt népszerűségüket, Beneš pedig ezzel igyekezett oldani a cseh és a szlovák vezetők közötti feszültséget.

A magyar kormány az utólagos értékelések szerint szűk lehetőségeihez képest ügyesen lépett fel, ennek is volt szerepe abban, hogy sikerült megfúrni a végül megvalósultnál nagyobb áttelepítéseket. Taktikusan rájátszottak a csehszlovák fél gyengéjére, és folyamatosan a „népet földdel együtt” elvet képviselték, vagyis, hogy rendben, fogadjuk mi a felvidéki magyarokat, de cserébe területi kompenzációt kérünk. Bár utólag tudjuk, hogy a béketárgyalásokon erre nem volt a nagyhatalmak részéről komoly akarat, a gondolat kezdett beszűrődni az amerikai érvelésbe — végül Csehszlovákia ezért is állhatott el az egyoldalú kitelepítések elfogadtatásától.

Ha nincs az amerikai vétó, és megtörténnek a sok százezres kitelepítések, ma már nem nagyon vannak magyarok a Felvidéken — nem ritka ez a vélemény, lehet is benne igazság. Így azonban Csehszlovákiának új taktikához kellett folyamodnia ahhoz, hogy ne csak német, de a magyar problémát is egyszer s mindenkorra kiküszöbölje. Úgy döntöttek, annyira ellehetetlenítik a helyi magyarok életét, hogy azzal belezsarolják egy kétoldalú megállapodásba Magyarországot.

Maďarská antifašistickej?

9064937_3a09694afe58c38302229b7d71e816f8_wm.jpg

Benes orosz és cseh katonák díszszemléjén (1945.)

Fotó: Keystone-France / Europress / Getty
 

Erre is megteremtette a feltételeket a Beneš-dekrétumok közül az a 13, amelyik kifejezetten a nemzetiségek helyzetét rendezte. Ezek értelmében mindazokat magyarnak tekintették, akik például az 1930-as népszámláláson annak mondták magukat, vagy magyar szervezeteknek voltak tagjai — hogy aztán rögtön elvegyék tőlük az állampolgárságot. A teljesen kiszolgáltatottá tevő rendelet többek között az állami állást, jogosultságokat, nyugdíjat vette el az érintettektől.

Az indoklás már ott volt a Csehszlovákia újjáalakulását meghatározó kassai kormányprogramban is. Az 1945 tavaszán valójában — elég jellemző módon —Moszkvában megszövegezett krédó már a kollektív bűnösség jegyében született:

A cseheknek és a szlovákoknak a német és a magyar kisebbséggel szerzett szörnyű tapasztalatai

alapján azt mondta ki, hogy a kisebbségiek közül csak azok kapják vissza állampolgárságukat, akik aktív antifasiszta tevékenységet folytattak, és hűek voltak a Csehszlovák Köztársasághoz; a többieket az országból is kiutasítják örökre.

A Beneš-dekrétumok zömének életbe lépéséig már kitoloncolták a bécsi döntés után visszacsatolt területekre beköltöző magyarországi „anyásokat”, 36 ezer embert, nekik 24-48 óra alatt kellett indulniuk, minden ingóságukat hátrahagyva. Rendelkeztek a magyar gazdák földjének elvételéről, és a teljes vagyonelkobzásról azoknál is, akik nem tudták bizonyítani, hogy antifasiszták voltak — és az ilyesmit bizony nem könnyű bizonyítani.

Tömegperekben százával nyilvánították háborús bűnösnek, és utasították ezzel ki az országból a helyi magyarokat, főleg az értelmiséget. Sokaknak csak annyi volt a bűne, hogy lelkesen köszöntötte a bécsi döntés után bevonuló magyar csapatokat, netán állást vállalt a magyar közigazgatásban. 75 ezer embert ítéltek el ezen a címen, a komáromi járásban a felnőtt lakosság 30 százalékát. A pozsonyi magyaroktól a németekkel együtt teljesen meg akartak szabadulni. A magyarellenes akciókban a Duna túloldalára, a ligetfalui táborba internálták azokat, akiket nem űztek el az országból.

De a legnagyobb traumát a szlovákiai magyarság számára a Csehországba való deportálások jelentették. 50-60 ezer embert vittek ki kényszermunkára, az addigra onnan brutális eszközökkel kitelepített szudétanémetek helyére. A kitelepítésre kijelölt magyar falvakat rendőrök és katonák kerítették körbe, majd föltették a jéghideg vagonokra a családokat. Azt is tervbe vették, hogy az összes, Csehszlovákiában maradó magyart Csehország különböző vidékeire telepítik szét, de a kényszerdeportálások fő célja az volt, hogy ezzel kényszerítsék rá Magyarországot a mielőbbi kétoldalú lakosságcserére.

Ikrek fasírtban

9064935_0aa2f638a2eb97101138d60ede10691b_wm.jpg

Fotó: Raymond Kleboe / Europress / Getty

A két ország között 1945 decemberében kezdődtek kétoldalú tárgyalások az elvileg kölcsönösségen alapuló lakosságcseréről. Nem voltak azonban egyenlő felek: Csehszlovákia komoly helyi kampányt folytathatott, hogy meggyőzze a békési, Pest megyei szlovákokat arról, hogy áttelepüljenek, ugyanakkor önkényesen jelölhette ki azokat a felvidéki magyar családokat, akiknek át kellett jönniük, akaratuk ellenére is.

Eleinte a csehszlovák hatóságok teljes illúzióban voltak: azt képzelték, hogy 400 ezer magyarországi szlovák lehet, akik át is költöznének az „anyaországukba". A propaganda ellenére azonban végül csak 60 ezer magyarországi szlovákot tudtak áttelepíteni — még úgy is, hogy a rájuk váró gazdasági előnyök reményében sokan csak akkor fedezték fel, hogy esetleg tót gyökereik is lehetnek.

„Cserébe” 76 ezer szlovákiai magyart telepítettek át, de a meghirdetett „ikresítés", mely szerint elvileg ugyanakkora ingatlant kaptak volna az áttelepítettek, mint amiből kiköltöztek, egyébként sem működött: a Szlovákiából Magyarországra költözők sokszor jóval szegényebb környezetbe kerültek, átlagosan harmadával kisebb ház, föld jutott nekik, mint amit otthon hagytak.

Leginkább a kitelepített svábok elhagyott dél-dunántúli házaiba, illetve a békési szlovákok helyére költöztették őket — egy-egy csallóközi, garami faluból akár 14 különböző településre, szétszakítva minden kapcsot. Ők is idegenbe kerültek, akárcsak a Szlovákiába költöző magyarországi családok, akiket sokszor az is meglepetésként ért, hogy kint magyar közeg várta őket, az új jövevényeket nem feltétlen kitörő örömmel fogadó szomszédokkal.

Azóta „csehszlovák nemzet" sincsen már, a homogén, tiszta szláv Szlovákia sem valósult meg, de a két nép viszonyát még jó ideig mérgezi a politika. A deportálások sokkján, a megaláztatásokon, az odahagyott kerten, jószágon, szomszédságon, nemzedékeken át felépített életen kívül az ottmaradtaknak sokáig fájó tabu volt a kikényszerített „reszlovakizáció” is: hogy ne semmizzék ki őket, a felvidéki magyarok többsége kénytelen volt inkább szlováknak nyilváníttatni magát.

Erről a helyi közéletben ugyanúgy nem beszéltek aztán nagyon, mint ahogy a tragédia egészéről sem. Sajnos.

Forrás: Kolozsi Ádám, Index.hu/2015/