Gondolatok és javaslatok a kétnyelvűségről

Az kell, hogy legyen a feladatunk, hogy törvényes lehetőségeinken belül ösztönözzük a felvidéki magyarság felemelkedését és a szülőföldön magyarként való megmaradását. Ez elsősorban azon múlik, hogy fenntartjuk-e a magyar nyelvet magunk között és környezetünkben. A döntés sok esetben a saját kezünkben van: mi döntünk arról, hogy magyar nyelven beszélünk-e a családban és barátaink között, magyar sajtót olvasunk-e, és nézünk-e magyar színielőadásokat. Szintén magunk döntjük el, milyen iskolába íratjuk a gyermekeinket – feltéve, hа van választásunk.

Vannak azonban olyan tényezők is, melyek az egyéni döntések hatósugarán kívül esnek: a hivatalos nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályok, a helyi lakosság nemzeti összetétele, a kisebbségi nyelvhasználat történelmi mutatói, az anyagi háttér, a többségi nemzet viszonyulása a nyelvi jogokhoz és egyéb politikai, demográfiai vagy ideológiai tényezők. Mivel nem mindig a magyar nyelvhasználat megerősítésének irányába sodródnak a dolgok, fontos tudnunk, hogy nem elég csak elfogadni a sodródást. Tudatosítani kell, hogy nem vagyunk tehetetlenek, lehetséges és vállalható feladat nyelvünk megőrzése a magánéletben, közhasználatban és a hivatalos használatban is.

Az anyanyelvhez és a környezet nyelvéhez való viszonyulás személyiségfüggő, ezért a stratégia helyzetfelmérése szempontjából a legnehezebben mérhető és befolyásolható tényező, hiszen egyaránt hatnak rá a közösség gazdasági státusa, területi elhelyezkedése, számaránya, egyéb szociológiai jegyek (nem, életkor) és hangulati tényezők is.

A többnyelvű közösségi életnek mély gyökerei vannak Európában. Manapság az angol nyelv elterjedése egyre szélesebb földrajzi és társadalmi területen parancsol kétnyelvűséget. Ezt a tényt a magunk javára is fordíthatjuk annak a bizonyításában, hogy a többnyelvűség lehetséges. A nyelvileg, kulturálisan heterogén életterek természetes életterek. Több nyelvi közösség egy helyen szükségszerűen új alkalmazkodási, együttélési normákat alakít ki. Több nyelv egyidejű használata azonban nem kellene, hogy az anyanyelv használatának, mint az elsőnek elsajátított, legtöbbet használt és legjobban ismert nyelvnek az elértéktelenedését, és a többi, a mindennapi életben beszélt, használt nyelvek szintjére „süllyedését” jelentse.

Amikor a felvidéki magyar nemzeti hovatartozását hátrányként éli meg, automatikusan anyanyelvének rendszeres használata is háttérbe szorul (illetve fordítva, az anyanyelv elhagyása a nemzeti kötődés fellazulásához vezet). A nemzeti hovatartozással kapcsolatban megélt minden érzelem az anyanyelv-használaton csapódik le. Ha a magyarsághoz tartozást a beszélő tehernek éli meg, akár anyagi motiváció (könnyebb előrehaladás a társadalmi ranglétrán), akár belső félelmek miatt az integrálódást és saját anyanyelvének a többség által beszélt nyelvre való felcserélését választja. Miközben a magyar köznyelvet főként a családi és a baráti viszonyban tartjuk hasznosnak, addig a szlovák nyelv a közügyek intézésekor kap ilyen szerepet – ezt támasztja alá, hogy az esetek 45%-ában kizárólag szlovákul beszélünk a belügyi szerv hivatalnokaival. Természetesen a nyelvi magatartást, akár a szlovák, akár a magyar nyelv felé nagymértékben befolyásolja a kommunikációs partner nemzetisége, illetve nyelv (nem) tudása.

A problémát mélyíti, hogy a felvidéki magyarság nyelvi tudatát máshogyan kell szemlélni a tömbben és a szórványban élők szemszögéből, illetve ezeken belül a település típusától függően (azaz városi és falusi tömb, városi és falusi szórvány). Amíg a tömbben a magyar nyelv tudására épül a szlovák nyelv tanulása (tehát ellenőrzött keretek között az iskolában), addig a szórványban mindkét nyelv elsajátítása egyszerre, természetes feltételek között történik. Így gyakran az anyanyelv és a szlovák nyelv (magyarság és szlovákság) felé való viszonyulás hasonló tartalmakat kap.

A stratégia és a hivatalos nyelvhasználat a tekintetében a felvidéki magyar közösség nemzeti és nyelvi tudata mellett a kétnyelvűséghez való hozzáállás a kulcskérdés. A kétnyelvűség, mint jelenség azonban csak szabad választás esetében lesz sikeres. Rendszerint a nyelvi többségi csoport kétnyelvű tagjainál beszélhetünk szabad választásról, míg a kisebbségi csoportnál elengedhetetlen a két nyelv ismerete, hogy boldoguljon a mindennapi életben. A felvidéki magyarság kétnyelvűségének több jellemzője van: lehet kölcsönös (a közösség mind a többségi, mind a kisebbségi nyelvet beszéli), egyoldalú (csak a magyaroktól várják el mindkét nyelv ismeretét, míg a szlovákoktól nem) és bizonyos esetekben felcserélő (ha a környezet az egyik nyelvet kívánatosabbnak tartja a másiknál, előnyben részesíti a kevésbé preferált nyelvvel szemben). Ha a kisebbségi nyelvhasználat csak a családi-mindennapi és esetenként a publicisztika-szépirodalom szinten valósul meg, és a közéleti-szakmai kommunikációban csak részlegesen (vagy sehogyan), akkor az adott nyelv előbb-utóbb kiszorul a közéletből, elszegényedik, gyakorlati használati értéke is lényegesen csökken. Ez a funkció-elszegényedés a magyar nyelvet is jellemzi azokon a településeken, ahol az államigazgatásban, a közigazgatásban, a különböző szakmákban, a művelődési életben, a kereskedelemben és az egészségügyben stb. az államnyelv veszi át a funkcióját. „Ha a heterogén környezetben az egyik nyelvet és kultúrát részesítik előnyben, annak használatát és fejlesztését biztosítják törvényes eszközökkel, azoknak az intézményeknek a működéséhez biztosítanak anyagi eszközöket, amelyben csak az egyik nyelv és kultúra kap helyet, ha a továbbtanulási lehetőségek csak egy nyelven adottak, ha a közéletből kizárják vagy erősen korlátozzák a leértékelt nyelv használatát, mindaz, ami a társadalmi érvényesülést lehetővé teszi a preferált nyelven valósítható meg, akkor a hátrányos helyzetű csoport tagjai számára a környezet azt az üzenetet közvetíti, hogy nyelvüknek és kultúrájuknak nincs funkciója, nem kívánatos, el kell hagyni, ha sikeres tagjai akarnak lenni az adott társadalomnak. Az ilyen hatások intenzitásától és időtartamától függően ez természetesen közömbössé, sőt ellenszenvessé teheti a megbélyegzett nyelvet és kultúrát. A felértékelt nyelvhez ugyanakkor sikerélmények asszociálódnak, és ezt vonzóbbá teszik. Ez a nyelv- és kultúraváltás beindulásának kezdete.” (Göncz Lajos: A vajdasági magyarság kétnyelvűség – Nyelvpszichológia vonatkozások, MTT, Szabadka, 2004, 47. old.)

Az elmúlt évtizedek politikai és társadalmi eseményei miatt az ország etnikai térképe oly módon alakult át, hogy a természetesnek hitt és kezelt többnyelvű közeg az új nemzetállam kialakulásának folyamatában nemkívánatossá vált. Ez olyan szocio-emocionális deformációkat eredményezett mind a szlovák, mind a magyar közösség tagjai között, amelyek mára a magyar nyelv nyelvi-kulturális asszimilációjához, diszkriminációjához (lingvicizmus), leépüléséhez vezettek. Hiszen amíg a magyart lebecsült, kevésbé célravezető nyelvként kezelik, ami nem ritkán kellemetlen következményekkel jár, addig egyre kevesebben alkalmazzák majd. A másik véglet pedig a magyar nyelv túlzott preferálása és a szlovák nyelv teljes mellőzése.

Az ideális kétnyelvű környezet mindkét csoporttal való pozitív identifikációt jelentené, amelynek támogatása elsősorban nem a hivatalos nyelvhasználati stratégia feladata, hanem az oktatásé és tájékoztatásé.

Stratégiai szempontból roppant fontos tudatosítani egy egyszerű tényt: a többnyelvűség egyértelműen előny: előny a magánéletben is, a közéletben is, társadalmi kapcsolatokban is, szakmában is. A pszicholingvisztikai kutatások szerint sokkal könnyebb megtanulni egy harmadik, mint egy második nyelvet. Így könnyebben tanul meg angolul az, aki magyarul és szlovákul is beszél, mint az, aki csak magyarul vagy csak szlovákul. Helyzeti előnyként, szerencseként kell felfognunk, hogy a közösségünk tagjai könnyebben sajátíthatnak el két nyelvet, mint a többség tagjai.

A magyar nyelv hivatalos használatának jelenlegi állapota, illetve megőrzése és továbbfejlesztése a létező jogszabályok következes betartatásán, illetve esetenként a szükséges jogszabály-módosításokon múlik. Mégis mindettől függetlenül ki kell emelni a következőket:

 1) a jelenleg hatályos nyelvhasználatra (is) vonatkozó jogszabályi háttér tartalmában ellentétes, szerteágazó, végrehajtását kikényszerítő, illetve az ellenőrzését megvalósító rendelkezések nélkül,

2) a központi irányítás nem veszi megfelelő módon figyelembe a többnyelvűség többletköltségeit, valamint az ebből kifolyólag megjelenő specifikus igényeket, pl. az igazságügyi szervek esetében, illetve a helyi önkormányzatok szűkös anyagi lehetőségeit inkább más kérdések megoldására szánja,

 3) a szervek, szervezetek belső szervezésére a részarányos foglalkoztatás és racionális munkabeosztás helyett a tisztán szlovák nyelvű alkalmazottak dominanciája a jellemző,

4) mivel a törvények és más jogszabályok legnagyobb része nincs lefordítva a hivatalos kisebbségi nyelvekre, így kisebbségi nyelvű alkalmazásuk nehézkes a hatóságok részéről,

5) az előző probléma megoldása esetén is gyakran a külön fordítási munkától megriadva az eljáró szervek szlovák nyelven folytatják le az eljárásokat, szlovák nyelvű határozatokat adnak ki,

6) vagy másik lehetőség, hogy a magyarul jól és helyesen beszélő hivatalnokok, igazságügyi funkción lévők a megfelelő szaknyelv ismeretének hiányában kénytelenek terminológiájában silány magyar nyelvű eljárást vezetni,

 7) az ügyfelek kisebbségi helyzetükből eredően inkább a szlovák nyelvű ügyintézését választják,

8) az állam szlovák nyelvet preferáló intézkedései által a magyar nyelv használata, bizonyos helyeken már ismerete is nemkívánatossá, nem célravezetővé vált a magyar közösség tagjai között, amely hozzájárul a mindennapi ügyintézés során a magyar nyelvnek a szlovák nyelvre való felcseréléséhez, és ezzel egyidejűleg a magyar nyelvet beszélőknek a többségi társadalomba való integrálódásához,

9) a közigazgatás és igazságszolgáltatás jelenlegi tárgyi, technikai feltételei nem tükrözik a többnyelvűség valós igényeit, illetve a közmegbízatást végző szervek az elektronikus ügyintézésnek a többnyelvűséget elősegítő vívmányait egyáltalán nem alkalmazzák,

10) a decentralizáció, dekoncentráció gyakorlati problémái a hivatalos nyelvhasználati szabályok tiszteletben tartása feletti felügyeleti eljárások elhúzódásában, sikertelenségében tükröződnek.

magyarulis2.jpg