Gúta nevéről és korábbi fekvéséről

Gúta nevének eredetéről az elmúlt száz-százötven évben több feltételezés látott napvilágot. Az egyik, amely talán a legelterjedtebb, a legszélesebb körben ismert, a guta, gutaütés szóból eredezteti. Ez a szélütés, agyvérzés, agyi érkatasztrófa (angolul stroke) népies neve, és ebben az esetben kézenfekvőnek tűnik a szó alakjának azonossága a településnévvel. A további névmagyarázatok elsősorban kutatóktól, értelmiségiektől származnak. Gyulai Rudolf szerint guta az ördög, fene, a manó a pogány magyar hitvilágban, amely a rossz szellemekhez tartozott. Többek szerint a latin gutta, amely cseppet jelent, illetve a guttur gége, torok értelmű szavakból keletkezet a név. Ezekhez az eredeztetésekhez kissé tudálékos magyarázatok is születtek, kapcsolatba hozták a település folyók árterében való fekvésével, a környék egykor mocsarakkal borított jellegével. Az őslakosság szétszórtan a víz cseppjeihez hasonlóan élt a mocsarak között, illetve több folyó, ér veszi körül Gútát és torkollik egymásba a közelében, stb.
Ma a tudomány, a történészek és nyelvészek által egyaránt a legelfogadottabb magyarázat szerint a név német eredetű és a Gut személynévből keletkezett. Valószínűleg a Gut-Keled nemzetségtől kapta a nevét, amelynek őse a 11. században vándorolt be a Sváb Hercegségből, tagjai jelentős birtokokat szereztek az egész országban. A magyar történelemben több jelentős szerepet játszott család, így a Báthori család is, ebből a nemzetségből ered. Feltételezhetően a kora Árpád-korban Gúta környékén is volt birtoka a nemzetségnek és ezért kapta nevét a birtokosáról. Erre azonban a szegényes középkori forrásokban nem találunk bizonyítékot. Gúta először 1268-ban szerepel IV. Béla király komáromi várbirtokokat leíró oklevelében, mint villa Guta: „que est archiepiscopi Strigon.”. Vagyis az esztergomi érsekség faluja, amelynek a Komárom vármegye északi részén 25 faluban voltak földjei és népei a 13. században. Az esztergomi érsekség a megye északi részén a régóta bírt birtokai mellé a legkülönbözőbb utakon-módokon szerezte meg a közbeeső fekvőségeket, hol pénzért, hol erőszakos foglalás útján, hol pedig kegyes adományból. Egy 1281-ben kelt oklevél szerint a Szemere nemzetségből származó Bos (Bertalan), mivel utódja nem volt, Gutha nevű helységben lévő birtokait, halastavait az esztergomi érsekségnek adományozza. Gúta neve a középkori forrásokban a két már említett mellett, előfordul Gwtha és Gutta alakban is.
A településnév ugyan német eredetű, de a névadás egyértelműen kora Árpád-kori helyi magyar lakosságra utal, ahogyan a környék legtöbb települése esetében is. A korai magyar megtelepedésre mutat az Alsó-Csallóközben a számos környékbeli 10. századi magyar régészeti lelet mellett az is, hogy ezen a területen a helységnevek többsége a 10-12. századok folyamán használatos puszta törzsnevekből és puszta személynevekből alkotott, legősibb magyar típusba tartozik. A magyar törzsnévből származó névre példaként Megyercs községet, a személynévi eredetre pedig Bálványt, vagy Bálványszakállast, az egykori virágzó középkori falut említem. Ez utóbbi ma szlovákul Balvany-nak nevezett mezőgazdasági telephely Keszegfalva mellett, amely népes község volt és a 17. század második felében a török pusztításnak esett áldozatul. Neve bármilyen kézenfekvőnek tűnik, nem a magyar bálvány szóból, hanem a Katapán, vagy Koppány nemzetségből származó Balian nevéből ered, akinek az oklevelek szerint itt a Dudvág és a Vág mentén voltak birtokai a 13. században.
A település korábbi fekvésével kapcsolatban elmondható, hogy a helynevekre támaszkodó helyi emlékezet, néphagyomány pontosabban rögzítette a mai település kialakulását, középkori elhelyezkedését, mint gyakran a történészek tették. Pesty Frigyes 1864-ben egy kérdőívet küldött szét az akkori Magyarország minden településére, amelyben a helyi vezetőket a helynevekről és a községükkel kapcsolatos helyi néphagyományról faggatta. Arra a kérdésre is választ várt, hogy „honnan népesítetett” az adott település? A gútaiak válaszai között azt olvashatjuk: „Gúta népesítetett a határjabeli ó-Gútáról és nagy Gútáról.” Gúta legkorábbi fekvése valószínűleg a Vág-Duna és a Nyitra között, a Naszvad közelében található, ma mezőgazdasági majorként fennmaradt Ógútán volt. Tehát a Vág-Duna bal partján a Mátyusföldön. Ez a középkori helység ismeretlen időben és okból elpusztult és lakói a Vág-Duna közelébe költöztek és létrehozták az új községet. Ez település a Nagygúta nevet kapta, mikor lakóinak egy része átköltözött a jobb partra a Csallóközbe és létrehozta Kisgútát, a mai helység ősét. A 16-17. századi forrásokban két Gúta szerepel, latinul gyakran „Gutta utraque”, két, mindkét Gúta elnevezéssel. A két település megtalálható Magyarország első részletes térképén az 1528-ból származó Lazarus, vagy Lázár térképen és így szerepel a korabeli urbáriumokban, összeírásokban. Ógúta ma Naszvad kataszteréhez tartozik, a községtől mindössze 2-3 kilométerre található. Gúta legkorábbi Naszvad közeli fekvésére a helynév mellett az is utal, hogy a 14-15. században a források gyakran említik együtt a két települést. Mindkettő az érsekség birtoka volt és jelentős volt a vizahalászatuk a 15-17. században. A török hódoltság idejében, különösen Érsekújvár 1663-ban történt elfoglalása utána a Vág bal partja jobban ki volt téve a háborús pusztításnak, a portyázó csapatok fosztogatásának. Bizonyára ennek volt a következmény, hogy a nagygútai lakosság fokozatosan átköltözött a csallóközi részre. A Nagygúta helynév a Vág-Duna bal partján a Kis-Duna torkolatának közelében azonban ma is őrzi az egykori település helyét. A 18. századra Gúta csallóközi településsé vált, bár határának jelentős része a Mátyusföldön, ahogyan a helyiek mondják „a túsó félen”, terül el. 1715-ben nagy tűzvész pusztított a helységben és ekkor leégett a temploma is, amely még a túlsó oldalon volt. Új temploma 1724-ben épült a mai helyén és ekkor bontották el régi romjait. Erről egy bejegyzés tanúskodik a városi jegyzőkönyvben 1727-ből. Szabady Gáspár, akkori gútai plébános feljegyezte, hogy az egyes városi bírók idejében a helység milyen összegekkel járult hozzá, hány forintot költött az új templom építésére. „Szabó Jánoséban harmincz kettött id est – 32 – (forintokat A. B.) midőn az Túlsó ó Templomott el rontotta az kőmives”.
A történészek gyakran keverik a három település helyét és létrejöttének sorrendjét. Elsősorban az téveszti meg őket, hogy úgy vélik a „nagyobb” Gúta a mai település lehetett, és felcserélik Kisgútát és Nagygútát. Előfordult, hogy Nagygútát a Kis-Duna és a Vág közé a Békavár közelébe helyezik. Ezt a vizekkel körülvett földvárat 1664-ben Érsekújvár török általi elfoglalása után építették ki a császáriak és közvetlen közelében nem volt lakott hely. A két helynév azonban az Ógúta és a Nagygúta egyértelműen mutatja az egykori települések helyét. Ezért is kell ragaszkodnunk és őriznünk neveinket, mert segítenek eligazodni a történelem homályában. A Gúta név nem helyettesíthető a Kolárovo névvel! /forrás: Angyal Béla/


Gúta jogállása és kiváltságai a 16-19. században

Fél Edit, a neves magyar néprajzkutató, 1942/43 telén néhány hétig Gútán tartózkodott gyűjtőúton és a község lakóiról a következőket jegyezte fel: „Ők magukat mindenkitől másnak tartják. Nem is tartják csallóközinek magukat és a többi csallóköziről is úgy beszélnek, hogy „arra a csallóközi kis falukba”. Nemzet szón elsőbb is a gútai nemzetet értik. Nincs a nemzetnek pénze – tehát nép értelemben használják.” A leírtakból kitűnik, hogy a gútai lakosság még a múlt század derekán is sajátos közösségi, mi tudattal rendelkezett és hangsúlyozta különállását. Ők voltak a gútai nemzet. Ennek gyökerei a feudalizmus korába nyúlnak vissza és két fontos körülmény befolyásolta kialakulását és fennmaradását: a település szabadalmas mezővárosi jogállása és a földközösség. Ez utóbbi a nagy kiterjedésű községi földek és a hatalmas, a gazdák közös tulajdonában lévő legelők formájában a múlt század közepéig fennmaradt. A közös, osztatlan földeken való gazdálkodás erősítette az összetartozás, a közösség tudatát az itt lakókban.

Gúta a 16. század második harmadától, a török hódoltság kezdetétől, egészen a 19. század végéig, a polgári közigazgatás bevezetéséig, mint mezővárosi jogállású település szerepel. A magyar települések történetében a mezővárosok (latinul oppidumok) megjelenése a 14. század derekára tehető. A mezővárosok száma a 15. században ugrásszerűen megnőtt Magyarországon. Ennek egyik oka a magyar városhálózat fejletlensége, a kereskedővárosok gyér száma volt Magyarországon a középkor végén. Az egyes földesurak uradalmi központjaiknak igyekeztek mezővárosi rangot, ezzel együtt vásártartási jogot szerezni. A gondosan kiválasztott, mezővárosi előjogokat szerzett falvak általában révek közelében voltak. A mezővárosok bizonyos kiváltságokkal rendelkeztek, ezek közül talán a legfontosabb volt, hogy a földesúri szolgáltatásaikat pénzben, egy összegben, cenzus fizetéssel váltották meg és a földesúrnak nem kellett jobbágytelkenként beszedni azokat. Kiváltságaik közé tartozott a városi önkormányzat létrehozása, kisebb ügyekben saját igazságszolgáltatási hatalommal is rendelkeztek.

Gútát először 1525-ben II. Lajos király által kiadott oklevél ruházza fel kiváltságokkal. Az oklevelet a király Szalkai László esztergomi érseknek, a település földesurának, kérésére adja ki, amelyben Gwtha possessio(Gúta falu) lakóit felmenti minden vám, harmincad, hídpénz vízen és szárazon való fizetése alól, akik szarvasmarha- ló- és halkereskedelmet űznek, mivel nincsenek szántóföldjeik és csak halászatból kénytelenek élni.

László érsek, de maga a magyar király, II. Lajos, is a következő évben elesett a mohácsi csatában. Az ezt követő évszázadokban Magyarország északi és nyugati területe a Habsburg birodalom része lett, míg területének egy jelentős része a 17. század végéig az Oszmán Birodalom uralma alá került. A török hódítók először 1529-ben hatoltak be Gúta környékére, amikor Szulejmán szultán 200 ezres serege Buda, majd Esztergom bevétele után Komáromnál átkelt a Dunán és Bécs ellen vonult. Ekkor több település a Csallóközben is elpusztult, de a legnagyobb csapás Komárom megye dunántúli részét érte, ahol alig maradt lakott település. A második pusztító hadjárat 1543-ban volt, mikor elesett Esztergom és Székesfehérvár. Ezt követően Győr, Komárom és az ebben az időben épült Érsekújvár magyar végvárak lettek. A török és a magyar végvári határvonal közé eső terület, tehát Gúta és környéke is, egészen 1688-ig (Esztergom és Székesfehérvár felszabadulásáig) szinte szünet nélküli harcok színtere lett. Az örökös háborúk közepette a vidék egy része, különösen a Dunától délre eső terület lakatlanná vált. Komárom megye jelentős része hódolt területté vált, csak a csallóközi, a Duna és a Császta közti része nem lett tartósan hódolt terület, bár a török ezt a területet is többször elfoglalta. A hódolt terület régi népessége részben elpusztult, falvak sora vált tartósan vagy ideiglenesen lakatlanná. A földesurak többször próbálták újra telepíteni a helységeket, például a Gútával szomszédos Bálványszakállast (ma Bálvány major Keszegfalva határában), különböző kiváltságokat, adómentességet adva az új telepeseknek. A lakosság élete állandó veszélyben forgott és a vidék hovatartozása mindig kétséges volt és a jobbágyon az adót a török is, a magyar is megvette. A hódolt területek lakosságának a királyi adó felét kellett fizetni. Nem egyszer szerepelnek ugyanazok a helységek, így Gúta is, mind a magyar, mind török adójegyzékben.

A török hódoltság időszaka alatt Gúta korábbi kiváltságait a Habsburg uralkodók is többször megerősítik. Először 1533-ban I. Ferdinánd Bécsben kiadott oklevele, amely már mezővárosként említi Gútát. További okleveleket adtak ki Gútával kapcsolatban 1557-ben, 1593-ban, 1626-ban és 1659-ben, ezekben újabb kiváltságokkal egészítik ki a korábbiakat, a mezőváros részére négy országos vásár tartását engedélyezik. Az oklevelek kiadása minden esetben a földesúr, az esztergomi érsek, kérésére, közbenjárására történt. A kiváltságok azt szolgálták elsősorban, hogy a két háborúzó nagyhatalom határán fekvő település ne váljon lakatlanná, biztosítsák a helyben maradt jobbágyok megélhetését. A vám, harmincad és hídpénz alóli felmentés a lakósok részére összefüggtek azzal, hogy Gúta az érseki uradalom egyik központja volt Komárom megyében, jelentős volt a vizahalászata és a kifogott halakat rendszeresen szállították Bécsbe és más városokba szerte az országban. Ezt támasztja alá Gáspár János Magyarország királyi kormányzójának 1678-ban kelt adománylevele is. Ebben Piridi (valószínűleg helyesen Peredi) Péter, Gőgh Ferenc, Fitos János és Rozássy Miklós gútai lakosoknak, halászoknak megengedi, hogy ámbár pestis uralkodott az országban, vizát és más halakat Pozsonyban és országszerte szabadon árusítsanak.

A török kiűzése és a Rákóczi szabadságharc lezárulása után, a korábbi évszázadokhoz viszonyítva, megváltozott településhálózatot, részben megváltozott birtokviszonyokat és megritkult népességet találunk vidékünkön. Az esztergomi érsekség a török kivonulása után is megtartotta, illetve visszakapta birtokait. Az elpusztult községeket pusztának (praedium) nevezik ebben az időben, a lakott helységek községek voltak, egyedül Gúta szerepel a környéken továbbra is kiváltságos mezővárosként. III. Károly magyar király 1725-ben kiadott oklevele egybegyűjti a korábbi kiváltságleveleket és továbbra is megerősíti Gúta mezőváros kiváltságait. /forrás: Angyal Béla/